• A betűméret növelése
  • Alapértelmezett betűméret
  • A betűméret csökkentése
               

Mire a falevelek lehullottak

Nyomtatás

Mire a falevelek lehullottak - Az első világháború alsóörsi áldozatainak emlékére

Novembert írtak akkor is, ködös, nyirkos, szomorú novembert. A német császár, II. Vilmos nem bizonyult jó jósnak. „Mire a falevelek lehullanak, otthon lesztek szeretteitek körében – győztesen” – ígérte 1914 nyarán.

Az első világégés – az akkor még sorszám nélküli „Nagy Háború” – befejezésére azonban várni kellett, nem is keveset, ötvenkét hónapot.  A compiégne-i erdőben veszteglő különvonat termes kocsijában 1918. 11. hó 11 - én 11 órakor aláírt fegyverszüneti megegyezés létrejöttéig megtanultuk a pokol bugyrainak nevét, megéltük a szenvedés, a nélkülözés, a fájdalom és a gyász mélységeit. A történelem vágóhídjára küldött 65 millió katona több mint fele áldozattá vált: megsebesült, eltűnt, fogságba esett, vagy a legdrágábbat, életét adta hazájáért. Mire a falevelek lehullottak, szemfedővé váltak. 

A háború áldozatai között voltak alsóörsiek is, többségük a cs. és kir. 48. 12. és 26. valamint a m. kir. 20. gyalogezred katonája. 1928-ban az utókor kegyelete emléktáblát helyezett Alsóörs református templomának falára. Eredetileg emlékművet akart állítani a falu, de az anyagiak híján meghiúsult. A megkésett „gyászjelentésen” tizenkilenc név áll:
BALÁZS LAJOS, CSAPÓ GYULA, CSAPÓ SÁNDOR, DOMJÁN IMRE, FEHÉRI LAJOS, id. GAÁL LAJOS, ifj. GAÁL LAJOS, GUATH PÉTER, HUSZÁR KÁROLY, KOVÁCS GÉZA, MÓROCZA GÁBOR, PAP GÁBOR, ifj. PAP IMRE, STEIGER GYULA, SZABÓ KÁROLY, TOBAK GÁBOR, TÓTH KÁLMÁN, VÉGH ISTVÁN és fejsősajói SEBŐK GYULA.

Zorád Fernc fotója       

A fronton elesettek halálának körülményeiről nagyon keveset tudunk, többségükről semmit. Miként a sérültekről és az eltűntekről sem.
A „m. kir. 20. honvéd gyalogezred Harcosa”, a „Haza szent ügyének védelmében” 1915. február 15-én elhunyt CSAPÓ GYULA hazai földben nyert örök nyugodalmat. Az Alsóörsi Református Egyház Halottak anyakönyve 1915. február 27-én kelt bejegyzésében ez áll: „Születési ideje vagy életkora: 21 év. Halálának más neme: a hazának hősi halált halt a kárpáti harcokban orosz golyótól találva balkarján megsebesült, Debrecenbe, majd Balatonfüredre hozatott, a hol belehalt sebébe és hazaszállíttatott. Temette: Szűcs József ref. lelkész”. Sorsát édesapja, CSAPÓ SÁNDOR sem kerülhette el, halálát háborúban szerzett betegség okozta. Alsóörsön lett eltemetve.

       

Ugyancsak az alsóörsi temetőben nyugszik ifj. PAP IMRE alsóörsi földműves, aki a halotti anyakönyvben dokumentáltak szerint „harcztéren szerzett tüdőbajban” halt meg. Őt is Szűcs József ref. lelkész temette 1917. október 22-én. Bombarobbanás következtében sérült fekete obeliszkjének felirata: „Itt nyugszik Pap Imre a cs. és kir. 48. gy. ezr. harcosa. Élt 38 évet. Meghalt Bécsben 1917. okt. 21-én. Dicső emléke élni fog örökké”.

A többi alsóörsi áldozat nyughelye ismeretlen. Doberdó - Caporetto, az Isonzó és a Piave völgye, Bukovina, Galicia és a többi végtelen temetővé vált harcmező némán őrzi titkait. Most is beleborzongok, ha Kovács Endre fotóművész Törökházban látott kiállításának egyik megdöbbentő felvételére, az olvadó gleccserből kibontakozó holttest sziluettjére gondolok. Márpedig a gleccserek apadnak, és a mai turistaparadicsomok is sok mindenről tudnának mesélni.

Nekem viszont Valuskáné Bán Irén mesélt anyai nagybátyjáról, FEHÉRI LAJOSRÓL. Gyerekkorunkban a testvéremmel együtt sokszor voltunk a nagymama felügyelete alatt – mondta. Gyakran láttuk, hogy sír. A kérdésre, hogy miért, így válaszolt: Volt egy fiam. Odaveszetett a ’14-es háborúban. És én el sem búcsúzhattam tőle! Nem ez az élet rendje. A mindössze 21 éves kiskatonát, aki tisztiszolgaként teljesített szolgálatot az orosz fronton, srapnel ölte meg. Imakönyvét és katonakönyvét egy katonatársa hozta haza. Így értesültek szerettei a haláláról.

Gaál Gyuláné Vörös Etelkával otthonában találkoztam. A falon férje nagyapját, id. GAÁL LAJOST ábrázoló festett kép: „1914/15 Szövetséges hadjáratunk emlékére” felirattal. A háború nem volt kíméletes a családhoz: nemcsak ő, hanem fia, ifj. GAÁL LAJOS is a hazáért adta életét. A „nagy gazemberség” – ahogy Eta néni fogalmaz, a Piavenál történt. Édesapjának, Vörös Gábornak, a Ferenc József - éremmel kitűntetett törzsőrmesternek (aki bekötött szemmel rakta össze a géppuskát) viszont óriási szerencséje volt. Számára az egyik legvéresebb csata színhelyét, Verdunt jelölte ki a sors 1916-ban. Megsebesült. Azt hitték, hogy meghalt, de ágyút vontató társai meghallották jajszavát és kiásták a rázúdult föld alól. Örök életére hallássérült maradt. A dédunoka, Nyitrai László: Családtörténet című összeállításában emlékezik rájuk.

        

 

Ha a pokol tornácai között lehet rangsort állítani, akkor nyaktörő szirtjeivel, három - négyezer méter magasságban húzódó frontvonalával, tetemekkel zsúfolt lövészárkaival az olasz front a legkegyetlenebbek közé tartozott. Itt vesztette életét az alanti fotó jobb szélén álló GUATH PÉTER, aki géppuskás szakaszvezetőként szolgált, hősiesen.

vitéz felsősajói SEBŐK GYULA a m. kir. 2. honvéd huszárezred főhadnagya volt. Szép reményekre jogosító pályafutása fiatalsága teljében tört ketté. Mindössze 25 éves volt, amikor 1914. augusztusában sorsa beteljesedett. Az első csaták egyikében halt hősi halált az orosz harctéren, Kamionka – Strumilowanál.

     

Nem ő az egyetlen hős katona, akit a család adott a hazának. Testvérei: Géza, Kálmán, Sándor és Miklós (valamennyien Ludovikát végzett katonatisztek) szerencsésebbek voltak, ők túlélték a vérontást, csakúgy, mint a Fehér család férfi tagjai, akik szintén megjárták a harctereket. Egyikük (a fénykép jobb oldalán álló) FEHÉR SÁNDOR – aki a m. kir. 4. népi munkásosztagban teljesített szolgálatot – 1916. január 24-én életjelet küldött családjának. A fotó katonatársai körében ábrázolja.

Mórocza Lajos családja is őriz egy relikviát, a nagyapa Isonzót megjárt, „háborút kiszolgált” zsebóráját, Rauscherék pedig Géza 1916-ban készült fotóját. Ő Kolozsvárott szolgált.

                       

Vannak a háborúnak olyan áldozatai is, akik ugyan nem maradtak ott a csataterek valamelyikén, de egész további életükre rányomta bélyegét a történelem. Közéjük tartozik a fotó bal oldalán álló MÓROCZA KÁROLY, akiről fia, Mórocza Gyula a „Hazáért! Édesapám: Mórocza Károly” címen írta meg emlékeit. A háromgyermekes édesapát 1915-ben hívták be katonának Nagykanizsára, a 20. honvéd gyalogezredbe. Rövid kiképzés, majd irány az orosz front! Részletek a már sárguló lapokról: „1915. július 31-én a lengyelországi Lublin városa alatt hajnali ütközetben dum – dum robbanó lövedéktől sújjosan megsebesült. Szanitécek (egészségügyisek) sebeit bekötözték, de elvinni nem tudták, csak másnap szedték össze a sebesülteket és a halotakat. Mind két lábára és a jobb karjára sebesült… Lembergbe, majd Krakoba került korházba a hol a bal lábát tőből (8 cm csonkkal) amputálták. 1916-ban hozták Veszprémbe a polgári iskola volt berendezve hadi korháznak. … onnan hazakerült két mankóval, egy lábbal… Az élete derékba tört. A háború élő áldozata lett”. Pedig a 4/918. számú Végelbocsátó levele szerint híven, vitézül és becsülettel szolgált Oroszország ellen 1 évet 9 hónapot és 16 napot. Halála után mankóját elásták, a hant fölött örökzöld cserje őrködik. A dédunokától, ifj. Mórocza Árpád létesítményi tűzoltótól, a Nemzetvédelmi Egyetem fiatal doktorandusától tudom, hogy a család nemcsak az ő emlékét őrzi, gondozzák katonatársa, a már említett (felsőörsi származású) Csapó Gyula sírját is.

       

1937-ben Paksy Imre ref. tanító azt javasolta a közbirtokosság választmányának, hogy az Erzsébet-kertben (a mai Alsóörs - forduló néven ismert buszmegálló felett) alakítsanak ki egy emlékhelyet a világháború áldozatainak emlékére. ALBRECHT SÁNDOR újságíró, helytörténész - akinek írásait és képanyagát több helyen felhasználtam - Szülőföldem, Alsóörs című könyvében ezt írja: „A hely szelleme ma is megérint. Annak idején kegyelettel gondozták a helybeliek a Hősök Kertjét. Kerítés övezte s benne mindig sok virág volt. Évente május utolsó vasárnapján istentisztelet és mise után a falu közönsége ünnepélyesen tisztelgett itt. Leventék, tűzoltók, iskolások díszelgésével. Méltató beszéddel, hazafias énekkel, szavalattal. A lombosodó fák tövében alacsony oszlopokon ovális zománctáblák. Rajtuk az évszám, 1914 – 1918 és virágkoszorúban a neveik.” Steiger Klára és Huszár Kálmánné apai nagybátyjuk, Steiger Gyula emlékfájához ma már nem zarándokolhat el. Klára viszont elmesélte, hogy a buszmegálló építése során a markoló kiásott a földből egy kisméretű tárgyat. Fehér volt és zománcból készült.STEIGER GYULA emlékét hirdeti.

     

Száz esztendő telt el 1914 óta, amikor lángba borult a világ. Akkor még nem tudhattuk, hogy az élet hamarosan ismétli önmagát. Szomorú szívvel zárunk emlékezetünkbe mindenkit, alsóörsieket és másokat, mindazokat, akik életükkel, balladai sorsukkal fizettek a történtekért, és azokat is, akik ugyan túlélték az infernót, de egész életükre lelkükbe égtek annak nyomai. Legyen ez az írás közös főhajtásunk valamennyiük előtt!

      

Kovács Piroska

Fotók: Kovács Endre fotóművész, Zórád Ferenc, Csókás Péter
 

Módosítás: ( 2014. november 28. péntek, 21:45 )  

Praktikumtár

Harley-Davidson

Fogyasztóbarát

Vízparti szállás

Balaton riviéra

Balaton Best Card