Gárdonyi Géza utca. Ezen az esős, hűvös őszi hétkezdő csendes napon Gárdonyi körül forognak gondolataim. Két régi könyvet emeltem le polcomról, az egyik a Titkosnapló, a másik címe: Magyarul így!
Elnémult a rigó. Az esteli csöndben
az őszi bogár szomorú pri-pri dala szól már.
A távoli szőlőkben panaszolja szünetlen:
Elmúlt, odavan a nyár, a meleg nyár! (Szeptember)
Gárdonyi történelmi regényeivel szerzett rangot irodalmunkban, Az egri csillagok főként, de A láthatatlan ember, Isten rabjai is legjobb alkotásai közé tartoznak. Ezeken kívül bizony elég keveset tudunk róla. Pedig rövidre szabott, mindössze 59 éve alatt sok külső és belső utazásban volt része. Külföldön is megfordult néhányszor, főleg regényeihez gyűjteni, de az országban is számtalan településen élt rövidebb, hosszabb ideig. Talán édesapja megalkuvásra képtelen, nyughatatlan természetét örökölte, ő maga is útkereső emberré vált, sok-sok csalódással. Befelé forduló, érzékeny emberként élt és alkotott, nevezetes regényein kívül többet is írt, népszínműveket, karcolatokat, adomákat vicclapoknak, elbeszéléseket, verseket, még időnként nótákat is Dankó Pista kérésére.
Iskolás éveiben nem jeleskedett különösebben, valószínűleg a család sűrű költözködései sem segítették, az apa haláláig tizenhat településen élt a család agárdpusztai születését követően. Tizenegy évesen a sárospataki kollégium tanulója lett, de „februárban kimaradtam az iskolából, mert mindenből szekundám volt….” – írta egy visszaemlékezésében. Később azért érettségi vizsgát tett, majd az Egri Érseki Tanítóképző (Líceum) növendékeként várta, hogy: „Kedv, hajlam… majd megjön az is, csak diploma legyen!” Egy ízben magyar nyelvből megbuktatta professzora, aki még megérte tanítványa írói elismertségét, s nagyon bánta a régi szavakat: „Fiam, tebelőled sohse lesz nagy ember, de a kenyeredet azért meg tudod keresni.” Ez a kenyérkeresés elég nehezen ment a közben családot is alapító Gárdonyinak, a megfelelő hely és egzisztencia keresése egészen az egri letelepedésig tartott. A házasság válással végződött, Győrben maradt gyermekeit (három fiú, egy lány) rendszeresen látogatta. Egerben aztán sikerült megállapodni. 1897-ben (mindössze 34 éves ekkor) megvásárolt a várra néző dombon egy tornácos parasztházat, édesanyjával és két idősebb fiával Egerbe költözött. A szomszédos szőlő is eladóvá vált, megvette, erre új ház épült, ide költözött a család, ő maga a régi, némileg átalakított házban vette körül magát könyvekkel, s az egyetlen szenvedélyének számító rövid szárú csibukokkal és hosszú szárú tajtékpipákkal. Dolgozószobája mennyezeti megvilágítást kapott, az ablakot befalaztatta, a kíváncsi tekintetek elől elvonult. Így lett ő az egri remete, ami csak félig-meddig felel meg a legendának, mert bizony gyakran utazott Budapestre, hiszen lapoknak is dolgozott, színdarabjait is játszották, szívesen felügyelte őket. A remete-legendának ellent mond az is, hogy bérelt szobája volt a Józsefvárosban. Lelki társát is megtalálta Mila személyében, aki hűségesen ápolta betegségében is. Titkosírásos naplója azért is olyan érdekes, mert személyisége, mindennapi gondolatai, ötletei, vallomásai kerültek lejegyzésre. 1906-tól kezdődően az általa kifejlesztett, kitalált kalligrafikus jelekkel vezette naplóját, mely halála után alaposan feladta a leckét a megfejtéssel próbálkozóknak. Közel fél évszázadig nyugtalanította, izgatta a kíváncsiak hadát ez a vaskos kötet. Már az író halála után, 1922-ben megjelent egy memoár Apróságok Gárdonyiról címmel Porzsolt Kálmán, a Pesti Hírlap tudósítójának tollából, melyben ezt írta: Galambtojás nagyságú arabeszkek egymás mellé rakva. Több füzet van így teleírva, inkább telerajzolva…Kincs volna az irodalomra ,ha meg tudnák fejteni Gárdonyi hieroglifáit. Olvasók, kutatók, muzeológusok próbálkoztak, gyakran tévútra jutva s elakadva, megtorpanva s újra és újra elkezdve. Majd 1965-ben a fiókszámra előkerült titkosírásos feljegyzések váratlan lendületet adtak, új irányt szabtak. Az egri múzeum felhívására huszonketten jelentkeztek a különös, ritka hagyaték ismeretlen tartalmának felderítésére. Közülük egy egyetemi hallgatónak, Gilicze Gábornak és egy honvéd alezredesnek, Gyürk Ottónak sikerült – egymástól függetlenül és különböző módon megközelítve – megfejteni a titkosírást. A főkönyv borítóján ezt olvashatták: Gratulálok, ha megfejtened sikerült: a magyar nyelvnek magas, elzárt Tibetjébe találtál kaput. Ha addig eljutsz, ameddig én, megtalálod azt az aranyalmafát is, amelynek neve: analógia. Az analógia felismerése bizonyára korábban megtörtént, kellett a megfejtéshez. Betű szerinti írás ez az író által kitalált szabályokkal, alulról felfelé és jobbról balra haladva az olvasásban.
Megállásra késztető gondolatokkal találkozik, aki kezébe veszi a könyvet. Csak két kiragadott gondolat: Semmit ki ne mondj, amit az olvasó maga kitalálhat. Becsessé, érdekessé válik minden, ha valaki szereti. A szív nagy aranyozó.
A Magyarul így! című könyvét 1938-ban adta ki a Dante Könyvkiadó. Vaskos kis kötet. Egy eredeti módon, önállóan gondolkodó író megfigyeléseinek, nyelvi töprengéseinek eredménye ez a könyv. Olyan nyelvi hibák gyűjteménye is, amelyeket talán maga is elkövetett írásai során, vallja bevezetőjében. S azt is: A nemzet lelke meg a nyelv lelke egy. Aki hibásan beszéli a nyelvet, a lélek ellen vét. Bele-bele olvasgatva is feltűnik, hogy hihetetlenül gazdag gyűjtemény ez, s bár egynémely megállapítását már meghaladta az idő, jobbára mégis igaznak, sokszínűnek, alaposnak érezhetjük. Idegen szavaktól hemzsegő nyelvünkre is illik, amit erről ír: …bolondnak mondanánk azt a pávát, amelyik túzok tollat tűzdelne a maga tollai közé.
Ha csak a két, bevezetőben említett könyvét lapozgatom, mint ezen az esős napon, akkor is gazdagabban hajtom álomra fejem, azt gondolva, milyen igaz fejfájának felirata az egri várban.
Novák Edit
