Naplemente nyolcadszor. Talán a nyár utolsó lobbanásaitól búcsúztunk az elmúlt hét végén, pedig úgy tűnt, a hosszú, forró nyárnak sosem lesz vége.

 Most hétfő van, szürke, nehéz fellegek vonulnak felettünk, megnyíltak az égi csatornák, s esik, esik a hónapok óta áhított, várt eső.

Pénteken, szeptember 6-án még minden a nyarat idézte, legfeljebb a korábban érkező sötétedés emlékeztetett a múló időre. Idén is kikötött a mólónál a Szent Miklós hajó, hogy kétórás hajókázásra vigye az önkormányzat meghívását elfogadó helyi lakosokat, nyaralókat. Nyolcadszor úszott hajó Füred felé ezzel a céllal. Sokan összejöttünk, idén is. Kérdeztem az egyik matrózt: hányan lehetünk, 408-an, hangzott a válasz. Sokan a korlátok mellett kitartottak, a látvány minden pillanatát élvezni akarták, s volt is mit. A nyugodt idő, sima víztükör, a szerteszét ringatózó vitorlások, a kép kerete pedig Balaton-felvidékünk szelíd vonulata. S ami az élményt megkoronázza, a Tihanyi-félsziget, tetején a felújított apátság méltóságos tornyaival, épületével. Szemet és szívet gyönyörködtető látvány! S a nyugovóra készülő nap is ámulatba ejtette a nézelődőket, vörös korongja elé vörös fényszőnyeget terített a vízre…… így intett búcsút, s bukott a hegyek mögé.

A hajó zsongó méhkas volt inkább: ismerősök és ismeretlenek, rokonok, barátok használták ki a találkozást, s beszélgettek, beszélgettek. S ahogy szokás: előkerültek a süteményes dobozok, balatoni nedű is került a poharakba.

A utasok legfiatalabbika kétségkívül a hét hónapos Áron baba volt anyukájával, nagymamájával, édesen szundítva, mit sem törődve a lármával. Nagyobbacska gyerekek is akadtak, élénkek, mozgékonyak, valószínűleg felfedezték a hajó minden zegzugát. Mi, idősek voltunk legtöbben….. s talán mi tudtuk legjobban értékelni a természet szépségét, a barátságos találkozásokat, a gesztust, mely mindezt lehetővé tette. Köszönet érte mindannyiunk nevében!

Csiszár Edit

Nagy Veronika és Zórád Ferenc fotóival: