„Mindent megkapott, hogy nagy költő lehessen: tehetséget, történelmet, sorsot. Huszonhat évet élt, s világirodalmi rangú és méretű életmű maradt utána, mely korfordulót jelentett nemzete irodalmában” – mondta legismertebb költőnkről, Petőfi Sándorról Németh G. Béla Széchenyi - díjas irodalomtörténész.

„ITT SZÜLETTEM ÉN EZEN A TÁJON”

Születésének helyszíne körül csakúgy viták dúltak, mint tragikus halálának a mai napig tisztázatlan körülményei okán. Kiskörös és Kiskunfélegyháza egyaránt szülöttének szeretné tudni, de az irodalomtörténet kiskörösiként tartja nyilván. Azt viszont biztosan tudjuk, hogy 1823. január elsejére virradó éjszaka, bárhol is történt, új üstökös ragyogott fel a magyar irodalom egén.

Petrovics István mészárosmester és Hrúz Mária cselédlány a maga értékrendje szerint nevelte gyermekeit, az elsőszülött Sándort – akit a kor szokása szerint akkor még Alexander Petrovicsként anyakönyveztek – és öccsét, Istvánt, akit hozzá írt levele emelt be a magyar irodalom történetébe. Apjuk szigorú volt hozzájuk, édesanyjuk, az az „édes, jó anya” féltő gonddal, szeretettel óvta és vigyázta őket. A költő is nagyon szerette szüleit, gondoljunk csak az „Egy estém otthon”, a „Füstbe ment terv”, az „Anyám tyúkja” és sok más ezt bizonyító versére.

Petőfi, a legismertebb magyar, kalandos életutat járt be. Hogy miként, azt megtaláljuk minden tankönyvben. Én most a magam módján néhány epizóddal, benyomással, idézettel szeretném árnyalni azt a képet, amely valamilyen módon mindannyiunk szívében él.

Öccse, István így emlékezik rá: „Sándor bátyám csendes, szelíd, magányt kereső gyermek volt. Számtalanszor megpirongatták szüleim, ha rokonaink hozzánk jöttek, mert társságukat mindig kerülte, bezárta magát a szobába, s könyvei közt lelte mulatságát.”

Már öt éves korában iskolapadban ült. Kilenc intézményben tanult, köztük Budapesten a Fasori Gimnáziumban, Selmecbányán, a pápai Református Kollégiumban és az aszódi algimnáziumban, ahol megírta első, 54 hexameterből álló versét. Balkezes volt, de mindkét kezével szépen tudott írni, sőt, rajzolni is.

Rokona, egyben jó barátja, Orlay Petrich Soma a tizenhét éves Petőfi portréját tárja elénk: „Középmagas, szikár, fahéjszín arcú, sőt, kemény barnahajú ifjú, villogó fekete szeme fehérjét vércsíkok futották át, daczos kifejezésű, duzzadt ajkai fölött a bajusz csak most serkedett, hosszú nyaka leeső vállai közül meztelenül nyúlt föl, s nadrágjával egyszínű szürke czérnakabát födte tagjait.”
Szinnyei József irodalomtörténész is ránk hagyta benyomásait: „Bozontos fekete haját beszéd, vagy szavalás közben hátra simította jobb kezével. Fő jellemvonása volt az őszinteség, de feltűnési vágya is nagy volt, nemcsak a költészetével kívánt hatni, hanem külsejével is. Az akkori frakkos, cilinderes világban ő külön divatot követett: kucsmát, Csokonaira emlékeztető bekecset (később atillát), zsinóros, gombos szűk nadrágot, rojtos topánt, pörge darutollas kalapot viselt, aztán kezében csákánnyal rendesen a kocsijárón ment, hogy senki ne gátolja sebes menésében, az akkori szokás szerint a nyaka köré csavart hosszú sálkendőt viselt, de 1845-től nyakkendő nélkül, kihajtott gallérral”.

VÁNDORÉVEK
1838-tól kezdve súlyos gondokon kell úrrá lennie a családnak: ebben közrejátszik az árvíz és birtokuk elárverezése megbízottjuk hűtlen kezelése nyomán. A költőt bántja, hogy szegény. Eladja holmiját, szekéren, még inkább gyalog közlekedik. Tanulmányait félbehagyva Rónai álnéven Pesten statisztál, majd besoroztatja magát katonának. Pályafutásának betegsége vet véget, obsittal leszerelik.
Aztán történik valami nagyon fontos: megjelenik első verse, a Borozó. Ekkor veszi fel a Petőfi nevet. Ő maga így ír erről: „1842. júliusában Pesten valék, s megismerkedém személyesen Bajzával és Vörösmartyval. Vörösmartynak szembetűntek verseim, s amint Bajzától hallám, ő Petőfi alatt valami régibb írót vélt rejtezni. Fél napot tölték a régtől tisztelt, szeretett két férfi körében. Boldog fél nap! Színésztársaim is olvasták az Athéneumban Petőfi verseit, de ők nem hiszik, hogy én vagyok az.” Szeretne továbbtanulni, de nem tudja magát eltartani. Borostyán néven vándorszínésznek áll. Amikor Bajza megtudja, hogy nyomorog, segítő kezet nyújt az „olyan elhagyott kis vándorszínészfiúnak, kire se Isten, se ember nem nézett, nem ügyelt” –ahogy ez az útilevelekben áll.
1844. februárjában gyalog indul Debrecenből Pestre, betegen, az áradó Tiszát megkerülve. Abban reménykedik, hogy Vörösmarty, akit a kor legnagyobb emberének tart, fordulatot hozhat sanyarú sorsának alakulásában. Nem csalatkozik: biztos állást kap, a Pesti Divatlap segédszerkesztője lesz. Első dolga, hogy Dunavecsén meglátogassa szüleit. Két hónapot tölt otthon, majd nagy kedvvel lát munkához. Hamarosan kedvelt költő lesz. Letisztult nyelvezete, a természet élethű ábrázolása, közérthető stílusa teszi azzá. 1844-ben megjeleik első kötete 109 verset tartalmazva, valamint a Helység kalapácsa. A János vitézt mindössze hat nap és hat éjszaka alatt írja meg.

„EZERSZER, JÚLIA”
Közben rátalál a szerelem is. Először Wachottné húgához, a 15 éves Etelkéhez fűzik gyengéd szálak, ám a lány egy év múlva meghal. Neve „Cipruslombok Etelke sírjáról” címmel válik a magyar irodalom részévé.

1846 őszén Petőfi barátjával az erdélyi országgyűlésre indul, előtte azonban részt vesz Nagykárolyban az új helyettes főispán beiktatása alkalmából rendezett megyebálon. Itt ismerkedik meg a 18 éves Szendrey Júliával, Károly Lajos gróf inspektorának lányával. Bár az első pillanatban egymásra találnak, szereltmüknek sok megpróbáltatást kellett kiállnia, köztük szülői tiltást, félreértések sorát, amíg az beteljesedhet. Petőfi a legnagyobb kételyek között ezt írja Júliának: ”Hogyha már nem szeretsz, az Isten áldjon meg, de ha még szeretsz, ezerszer áldjon meg! Júlia válasza egyetlen szó: „Ezerszer: Júlia”
Nászútjuk boldogan telik: Petőfi egyetlen főúri barátja, Teleki Sándor gróf koltói kasélyát és négyesfogatát bocsátja rendelkezésükre, majd az ifjú pár Pesten kezd új életet. A Dohány utcai Schiller – ház két szobájában ők laknak, a harmadikban a jóbarát, Jókai. 1846/47 sikeres időszak Petőfi életében. Miután Arany Toldjának írójához elküldi lelkét „forró ölelésre, meleg kézfogásra”, mely által nagy lesz szívének az ő gyönyörűsége, holtig tartó igaz barátra tesz szert. Népszerűsége nőtön – nő, munkáját elismerik, összes versét harmadszor nyomják ki. Elgondolkoztató a mottó, amit e kötet elé ír: „Szabadság, szerelem/ E kettő kell nekem/ Szerelmemért feláldozom az életem/ Szabadságért feláldozom a szerelmemet. Így történt, pontosan.

 

„VIRÁGKÖTÉLEN, SELYEMPÁRNÁN”
1848 tavaszán felgyorsultak az események. Forradalom lángja söpört végig Európán, Olaszországban, Párizsban, Bécsben és itt, nálunk is. A dicső eseményeknek e napokban van az évfordulója, amelyre tisztelettel és kegyelettel emlékezünk minden évben. A márciusi ifjaknak, a lánglelkű, szabadságért valóban életüket is áldozó hazafiaknak örök hála jár. Petőfinek kiemelkedő szerepe volt a történtekben. Nemcsak szóval, tettekkel is bizonyított, a legdrágábbat, életét is áldozva érte. A mai napig viták kereszttüzében áll és képzeletünkben, legendákban él tovább, hogy mi is történt voltaképpen akkor, ott a segesvári csatatéren. Hiába kereste férjét éjt nappallá téve, férfiruhában járva Júlia, több mint másfél évszázad is kevés ahhoz, hogy bizonyságot kapjunk. Bárhogy is történt, Petőfi neve jelképpé nemesedett, teljesen megérdemelten, példát adva az utókornak.

Emlékét ezerféle képen őrzik hazánk településein, köztük Alsóörsön is.

Kovács Piroska